egy telefoncsörrenés. és olyanná váltam mint egy számítógép, amit túlterhelnek és lefagy. mozdulatlanság, agyfagyás, most ez mi, remélem ez csak véletlen volt, érzések kusza hálója. a rémület volt a legmeghatározóbb mind közül. pedig azt hinné az ember, hogy öröm meg remény, de nem. félelem. hogy elkezdődik előről. hogy újra és újra meghalok megint. aztán az volt az első gondolatom, hogy biztos nem ért rá a széplaki... ez megnyugtató volt. ezért visszacsörgettem, hátha felhív és magyarázatot ad. nem tette, csak megint megcsörgetett. innen nyilvánvaló volt már, hogy nem véletlen volt. hogy kell ezt most kezelni? pörögnek a gondolatok fénysebességgel, érzések elnyomása gyorsan és kíméletlenül. és közben ott baktat mellettem az az ember aki az imént szerelmet vallott és látja mérhetetlen zavarom és még mindig meg-megjelenő szerelmem valaki más iránt, akit el akarok felejteni, de úgy néz ki nem nagyon akarja hagyni. jó akkor most rákérdezünk sms-ben, mert nem tudom hova rakni. félek a választól. válaszol. remegek. oh. eszembe jutottál. hát ez édes. de hogyan? úgy hogy nem volt más? úgy hogy unatkoztál? úgy hogy féltékeny vagy és nem akarod hogy mással legyek? vagy csakúgy és nem tudod miért de késztetést éreztél? kicsit többet is beszélhetnél. mindig ez a bajom. túl keveset beszélsz. legalábbis az érzéseidről. már megint túldimenzionálom a dolgokat. igen, holnap megmondom neki h ezt ne csinálja, barátok nem szokták csörgetni egymást és egyébkéntis túl sokmindent felkavar bennem. pedig épp a kilábalás rögös útját járom, már túl is jutottam egy kereszteződésen de most hirtelen egy bazinagy betonfal zuhant elém és nem tudom megkerülni. jó akkor msnen beszéljünk, egy szavas válaszok, nagyon rosszul esik, nem értem miért vagy ilyen. próbálok beszédbe elegyedni de semmi nem hat. mintha megsértődtél volna, mintha ki akarnál sajátítani. túldimenzionálom? de ha igazam van, akkor mi ez? nem szeretsz de én szeresselek és ne legyek mással? ennyire nem lehetsz önző. féltékeny vagy? mivan, mégis szeretsz? nem az biztos nem, ezt kizárhatjuk, elvégre minden jel arra mutatott az utóbbi időszakban, hogy te sokkal jobban kellesz nekem mint fordítva és nyugodtan éled a világod te nélkülem is. ez kicsit fáj. hazudtam. nagyon fáj. de hozzá kell szoknom, nem kényszeríthetek senkit arra h jelentsek neki valamit. ma nem jöttél fel, nem írtál, semmi, pedig nő nap van, jól esett volna, de sebaj, hozzászoktam h ne várjak tőled semmit. kedvességet végképp ne. én vagyok általában aki bunkó, mégis az utóbbi időben egyetlen kedves szavad nem volt. még most a barátkozásnál is mindig nekem kellett írni h beszéljünk, és te sokszor írtál olyat amivel nyilvánvalóan más célod nem volt, mint hogy megbánts, szurkálódj. sokszor lehunytam a szemem az ilyen dolgok felett, de párszor kicsúszott a számon gonosz dolog még mindig. talán nem vetted nagyon magadra, de te kezdted. furcsa vagy. nem értelek. szeretném, hogy a barátom maradj, de most dühös vagyok megint, hogy miért beszélsz úgy velem mintha valami rosszat tettem volna. pedig te mondtad hogy nem szeretsz, hát akkor ne várd hogy egyedül maradok és a sebeim nyalogatom. tudod úgy éreztem te vagy a nagy Ő, shift + ő, ahogy Sömre írná. mármint nem az akivel le akarom élni az életem, ilyen hosszú távra én nem tervezek, de az akivel a legboldogabb lehetek életem során. és kicsit még mindig érzem. de el kell hogy engedjelek, hogy te is boldog lehess és én is, valaki olyan oldalán aki megtudja adni azt amire szükségünk van. nem tudom hol romlott el ez az egész. de tudom hogy örökké szeretni foglak. akit egyszer a szívedbezártál az örökké ott marad. csak idővel ezt megtanulod kezelni. és mást is a szívedbe tudsz majd zárni. de ha eszedbejut amikor felreppentek a lepkék a hasadban és úgy nézett rád ahogy, akkor mindig elszorul a torkod. a Zolira is így gondolok még mindig. de téged jobban szeretlek. viszont már megtanultam csöndben szenvedni és elnyomni a fájdalmat. és most magamba gyűjtök annyi élményt, hogy ne legyen időm rád. és megkapom mástól azt a szeretetet, amit te nem tudsz megadni. pedig mindennél jobban vágyom rá. mégis nemet mondanék ha most felhívnál és azt mondanád rájöttél, szeretsz, sajnálod. túl sok fájdalmat okoztál. ez már önvédelmi reflex. persze ha újra látnám a szemedben azt... de mint tudjuk ez nem fog bekövetkezni. már nem is reménykedek, de felkészítem magam mindenre, hogy kellőképp le tudjam reagálni. igen ilyenkor érzem úgy, hogy túl sokat agyalok. most abba is hagyom és elszívok egy cigit.

most vettem észre, hogy hazudtam neked nemrég. azt mondtam megölted a szerelmem a pénteki lépéseddel, pedig nem. csak elérted, hogy ne akarjam, hogy velem légy, mert fáj. hogy ne akarjak tőled már kapcsolatot. ez volt az első dolog amiben hazudtam neked. nem, második, egyszer kimondtam, hogy szeretlek, akkor amikor nem érzetem. januárban feljöttél, nem is beszélgettünk szinte semmit, mert már nem tudtunk, én haragudtam rád, te meg csak hajtogattad, hogy szeretsz, én vagyok az egyetlen. ettől csak még mérgesebb lettem. mondtál valami buta dolgot és reflexből mondtam, hogy "olyan hülye vagy, úgy szeretlek!" pedig akkor nem volt igaz. akkor mindenkinél jobban gyűlöltelek. 2 szer hazudtam neked. te hányszor is? jajj bocs azt nem is lehet már megszámolni. köszönöm a bizalmad. hagyj békén. hagyd, hogy továbblépjek. szeretlek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés